2016. augusztus 18., csütörtök

4. fejezet

Drága Életkék! 

Végre meghoztam a Diamond Queen folytatását, habár bevallom, körmölhettem volna gyorsabban is. Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak benneteket, de az időhiány/ihlethiány néha mindenhol előfordul, és én meg az idő nos mostanában nem vagyunk túl jó barátok. Valamint az is benne van a pakliban, hogy ellustultam. Mentségemre szolgáljon, hogy a designoldalaknál készítettem rendeléseket és rengeteget olvastam az utóbbi időben - figyelmetekbe ajánlom a Párválasztót -, szóval... szóval ja. 

Mindenesetre nem húzom tovább az időt, mert anyukám már vár odalent, hogy elkezdhessem csinálni az ebédet, de előtte muszáj volt posztolnom. 

Kellemes olvasást! 
BELLA

4.    fejezet

Hivatalosan is bejelenthetem, hogy utálok Rivers mellett ülni, miközben vezet. Nemcsak azért, mert életveszélyesen gyors, hanem azért is, mert így hallgatnom kell a hülyeségeit. Hogy lehet barátnője? És hogy fogok megjelenni azon a hülye bulin? A kocsiban közöltem vele, hogy eszem ágában sincs inni, mert akkor nem tudok videót csinálni, és rossz hatással van rám a pia. Erre ő közölte, hogy biztos szétnyílnak tőle a lábaim. Attól, hogy a suliban azt hiszik rólam a sok véges kapcsolat miatt, hogy ribanc vagyok, még nem igaz!
A Zoeval való találkozásom pont erről szólt. Többek között kibeszéltük az osztályt, kiválasztottuk a bulis ruhánkat, de a fő téma Rivers volt. Amikor Zoe kijelentette, hogy neki bejön, azt hittem, lemegyek hídba. Elég sokáig hozogattam fel neki, hogy miért NEM jó Rivers közelébe lenni, de abban a pillanatban a barátnőm olyannak tűnt, mint egy szűrő: a jó tulajdonságokra emlékszik, míg a rosszak eltörpülnek.
Későn is érek emiatt haza, és teljesen gyomorszájon vág, hogy a szüleim számon kérik. Szinte sose érdekli őket, hol vagyok, mit csinálok, és csupán tíz percet késtem, ha a tizenegy órás határidőt figyelembe veszem. Megalázónak tartom, hogy a két szülő előttem csípőre tett kézzel bámul az arcomba, és magyarázatot vár tőlem.
- Zoeénál voltam – közlöm, mielőtt még feltennék a kérdést.

- Tudjuk – mondja anya. Eléggé rosszul érint, hogy ma ez az első találkozásunk, és még csak egy sziával sem dob meg. – Az előbb hívtam fel, azt mondta, úton vagy.
- Igen – bólintok. – Akkor felmehetek?
- Nem – szólal meg apa, majd egy lapot és egy dobozt vesz elő a háta mögül. A papírra rögtön ráismerek, mivel az a dolgozatom, amit VALAKI – vajon ki – megbuherált. A dobozt azonban el kell vennem és ki kell szednem belőle a tartalmát, hogy rájöjjek, mi az. Első látásra egy ajándéknak tűnik, mivel be van csomagolva. Remélem, hogy az. Látom, hogy meg van bontva; gondolom, a szüleim bontották ki előttem. Egy… terhességi tesztet húzok ki a dobozból. Kétszer kell pislognom, ahhoz, hogy magamhoz térjek. Anyáékra nézek, akik dühösen merednek rám.
- Nézd meg a cetlit is, Abigail – mondja szemrehányón anya. Belenyúlok a dobozba, és valóban találok benne egy papírdarabot: Kérlek, nézd meg, Nyuszó. Nem akarom, hogy váratlanul érjen a tudat, így a first time után. Csók, J.=) Összeszorul a gyomrom és elejtem a papírt, miután elolvastam. Én tisztában vagyok azzal, hogy nem… nem voltam senkivel, és, hogy ez valami tévedés, de a szüleimmel ezt, hogy kéne közölnöm? „Bocsi, anyu, ez valami tévedés. Nem szexeltem”?
- Van valami mondanivalód? – hajol közelebb apa, amikor kérdezi. Sután megrázom a fejem és reménykedem benne, hogy beérik ennyivel.
- Ti kutakodtatok a cuccaim között? – próbálom terelni a témát. – Azt mondtátok, megbíztok bennem!
- Az első irodalom egyesed után, nem hagyhattam csak úgy szó nélkül, de az most mellékes! Terhes vagy, vagy sem? – teszi fel a kérdést anya.
- Anya! Nem!
- Akkor mivel magyarázod azt ott? – mutat a kezemre. – Azt hitted, lázmérő, szívem? Ne etess!
- Van egy lány az osztályban, aki u…
- Szóval már biszexuális is vagy? Ez kezd egyre érdekesebb lenni, nem igaz, Peter? – érinti meg apámat a vállával, mintha csak valami egetrengető sztorit mesélnék, amit most hallanak először. Mondjuk, ez nagyjából igaz is.
- Ne forgassátok ki a szavaimat! – mondom dühösen. – Félreértés. Ez nem az enyém – nyomom anya kezébe a terhességi tesztet. – Ahogy ez sem engem illet – veszem fel, majd rakom zsebre a papírt.
- Vannak fiatalok, akik nem tudnak vigyázni, vagy, ha vigyáznak is, előfordulnak balesetek. Ha esetleg… mi nem ítélünk el, már majdnem felnőtt vagy, Abby – próbálkozik kedvesebb hangnemben apa, de éppúgy kínos.
- Ez az, Peter! Már majdnem felnőtt! Majdnem! Szóval még csak gyerek, egy szemtelen kis kölyök – köpi a szavakat anyám. Én meg csak idegesen beletúrok a szőke hajamba. Ennél kínosabb beszélgetésem aligha volt eddig. Soha. És nem tudom, kinek a műve ez, de kiderítem! És kinyírom.
- NEM VAGYOK TERHES, OKÉ? – ordítom, hogy meghallják a rólam való vitatkozásuk közben.
- Ne kiabálj velem, Abigail Lauren Montgomery! – förmed rám anya. – Hogy legyek ebben ezek után biztos? – lóbálja meg a kezében a dobozt. – Holnap orvos. Suli után érted jövök. – Francba.
- Anya, nem fogok orvoshoz menni! Mi lenne, ha inkább most megcsinálnám? Kérlek!
- De még mennyire, hogy fogsz! Dr. Wrenhez. Fel is fogom hívni. Csak előbb elmondod, hogy került ez a táskádba és ki az apa…
- Nem tudom!
- Nem tudod, ki az apa? Te jóságos ég – kap a fejéhez anya.
- Nem! Azt nem tudom, hogy került a táskámba, oké? Leszállnátok rólam?
- Rendben, Abigail – sóhajt egyet anya. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. – Kifújom a bent tartott levegőm. – Holnap viszont kijössz a suliból, én ott foglak várni a bejáratnál, beszállsz a kocsiba, és go Dr. Wrenhez. Világos?
- Anyaaa…
- Nincs apelláta. Ha igazat mondasz, nincs mitől félned.
- Megcsinálom a tesztet, ha veszel még húszat, azokat is! De. Nem. Megyek. Orvoshoz.
Anya nagyot sóhajt, majd tehetetlenül átadja a tesztet.
- Remélem, kell pisilned.
~§~

Természetesen negatív volt. A szüleim, bár ribancnak hisznek, legalább tudják, hogy nem kell a közeljövőben egy becsúszott unokától tartaniuk. Részben megértem őket. Ha az én lányomról lenne szó, én is ugyanezt tenném, de fiatalon nehezebb megélni az efféle dolgokat, mint akkor, amikor már te vagy a felnőtt és neked kell felelősséggel tartoznod.

2016. július 3., vasárnap

3. fejezet

Sziasztok! Íme itta következő fejezet, remélem tetszik! Tudom, kicsit később hoztam, mint szoktam, de nézzétek el nekem! Remélem ezzel a hosszabb résszel kárpótoltalak benneteket! 

Jó olvasást! 

BELLA

3.   fejezet

Csak húzogatom a neveket, nyilazgatom az időpontokat, miközben a legnagyobb bénákat nézem, amint küzdenek, hogy a kegyeimbe és a pompomlánycsapat tagjai közé férkőzhessenek. Szánalmasak. Oké, ismerem a dolgokat, amikor azt mondják, hogy „ha nem próbálod meg, akkor sosem tudod, milyen vagy benne”, de ugyan. Ne akarjon valaki pompomlánynak jelentkezni, ha a bordásfalra is fél felmászni.
- Kééérlek – könyörög éppen Jade Lowe, hogy adjunk neki még egy esélyt.
- Nézd, sokan vannak még. Ne nehezítsd meg – próbál szép szóval rá hatni a mellettem ülő barátnőm és egyben csapattársam is, Zoe.
- Talán majd jövőre – jegyzi meg a másik oldalamon lévő csapattagom, Leah.
- Erre gyakoroltam egész évben, nem hiszem el, hogy nem tudtok még egy esélyt adni! Csak egyet! Bebizonyítom, hogy én vagyok a befutó! - Gúnyosan felhorkantok, majd előrébb hajolok.
- NEM – nyomatékosítom a válaszomat. – Az egyetlen tűrhető dolog, amit eddig csináltál, az az volt, amikor bejöttél az ajtón! Most pedig ugyanezt csináld meg, tipli! – mutatok az ajtó felé türelmetlenül. – Egy rohadt fekvőtámaszra nem vagy képes, Jade! Figyelj – engedem le a karomat. – Én nem szoktam így viselkedni, de kihozol a sodromból. – Fél szemmel látom, ahogy Zoe elmosolyodik az „én nem szoktam így viselkedni” résznél, de nem szól semmit. – Tudod, hogy hány lány van még vissza rajtad kívül? Csak a mai napon harminc! És, ha ebből a harmincból csupán egy olyan van, aki jobb nálad, tárt karokkal várom! – Jade szemébe könnyek gyűlnek, de nem sajnálom meg. – Elhúznád a beled, kérlek? – kérem nyájas hangon, mire sarkon fordul és sértetten elhagyja a termet.
- Így sosem fogsz megjavulni – súgja a fülembe Zoe, hogy Leah ne hallja. Leintem, hogy fogja be, mert így is mérges vagyok, majd kíváncsian várom a következő „áldozatot”. Aztán… kitör belőlem a nevetés, amikor egy fiú áll elém. Gesztenyebarna hajú, cingár gyerek egy irtó gáz szemüvegben, amelyet éppen akkor vesz le, mikor belép. A fiú zavartan áll, így összeszedem magam. Nem mondom neki, hogy a pompomLÁNYcsapatba csak és kizárólag LÁNYOK jelentkeznek, kíváncsi vagyok, hogy mivel készült. Zoe látja az arckifejezésemet, hogy mire készülök, így nagyot sóhajtva hátradől, ebből pedig Leah is arra követeztet, hogy nem szabad szólni.
- Hogy hívnak? – kérdezem bájos hangon. Közben észreveszem az ajtóban várakozó Riverst, de nem foglalkozom vele. El kellene küldenem, azonban nem akarok feleslegesen energiát fecsérelni rá.
- Tom Dance – felkapom a tekintetem és nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá. A lányok közben próbálják visszatartani a nevetésüket mellettem.
- Komolyan úgy hívnak, hogy Táncos Tom? – nevetek fel, mire aprót bólint. – Remek, Tom! Miért akarsz a pompomLÁNYcsapatba jelentkezni?

- Úgy érzem, hogy a tehetségem a tánchoz isteni adomány és erre a nevem is utal. Meg akarom hódítani a világot a makroszintű részecskék feltalálásával, és a csodálatos mozgásommal! Utóbbira a nevem is utal – mondja, mintha teljesen egyértelműnek kellett volna lennie. Én meg nem tudom, hogy nevessek-e vagy inkább sírjak.
- Ez egy… érdekes gondolat – dicséri meg az eszmei alapot Leah. – Egyéb, amit el szeretnél mondani?
- Vegyetek be – vigyorog, majd elindítja a zenét.
Nos, „leesik” az állam. Még soha életemben nem láttam ilyet! Rossz értelemben. A mozgása inkább hasonlít egy vonagló bálnára. Mégis olyan lelkesen és mosolyogva hagyja abba a zene végén a mozdulatsort, mintha csak az X factorba jutna be.
- Ez… - kezdi fanyarul Zoe, de közbevágok.
- Én is ugyanerre gondoltam, Zoe! Ez csodálatos volt! Nem kérdés, bent vagy! – mondom egyszerre boldogan és gúnyosan.
- Rendben! Köszönöm, hogy itt lehettem.
- Mi köszönjük a fantasztikus produkciót – kiáltom még utána, amint kimegy Rivers mellett az ajtón. Leah feláll a székéből és bejelent egy tízperces szünetet, majd Zoeval együtt elmennek inni egy kávét. Szuper. Ismét egy térben kell lennem Riversszel. Mintha nem lenne majd épp elég az egyébként is együtt töltött idő.
- Mondd, te mindig ennyit lógsz az embereken? – jegyzem meg unottan.
- Minek nézel te? Tarzannak? – néz rám úgy, mintha most mondtam volna ki életem legnagyobb badarságát.


2016. június 23., csütörtök

2. fejezet

Sziasztok!

Huh. Nem is reméltem volna, hogy ennyi kommentet hoztok nekem az első fejezet alá és meglepődtem. Köszönöm szépen a szavaitokat, remélem, hogy ezzel a fejezettel is hasonló hatást váltok ki belőletek.

Ölelés,

BELLA


2.      fejezet

Én tényleg. Én tényleg mindent megpróbálok annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzam ki ebből. Igyekszem türelmes lenni vele, röhögök a hülyeségein, de még csak a hetedik kérdés megválaszolásánál tartunk a húszból. Sőt, még el sem mondtam neki a videofilmes dolgokat. Kizárt, hogy beleegyezne abba, hogy egy napot is rám szánna, nem ám egy hetet.
- Kérlek, meg tudnád válaszolni végre a többi kérdést is? Valakinek ezt fel kell vennie és úgy semmi értelme az egésznek, ha ki-be kapcsolgatom a diktafont a folytonos hülyeségeid miatt.
- Örülnöd kéne, hogy eljöttem. De te nem bírod ki, ha nem utasítgathatsz, igaz?
- Nem utasítgattalak! Ott volt a „kérlek” szócska, amit te szerintem nem is ismersz! Haladjunk!
- Rendben – sóhajt fáradtan. – Következő kérdés.
- Mit csinálsz szabadidődben? A gyakorlásokon kívül. 
- A srácokkal lógok, úszok és vigyázok a kishúgomra. – Az utolsó kijelentésére az ölembe ejtem a füzetet.
- Neked van húgod? És… szíved?
- Igen, van húgom, az már más kérdés, hogy tizenöt éves és nem kell rá vigyáznom – nevet saját magán. – És igen, van szívem, akármennyire is elképzelhetetlen.
- Oké, akkor most tényleg írjam bele, hogy vigyázol a húgodra? – hitetlenkedek.
- Igen, attól nő a népszerűségem. Egy álompasi leszek, aki odavan a gyerekekért – tekint fel a mennyezetre, mintha csak a képzelete által szült kép jelenne meg odafent. - Mellesleg – néz vissza rám -, miért is nem küldted el nekem a neten a kérdéseket? Öt perc alatt letudtam volna és kész.
- Pont ezért. Számítottam rá, hogy a válaszaid az „igen, nem és nem tudom”-ból álltak volna. Meg ugye… na, mindegy, azt majd később.
- Mit később? – A tekintete kíváncsivá kezd válni. A fehér hintaszékben ülve összefonja maga előtt a karjait. Késztetést érzek hirtelen, hogy lesüssem a szemem, de próbálok erőt venni magamon. Nem fogok megalázkodni előtte, hiszen máskor sem szoktam, amikor nem mondok el valamit vagy hazudok.
- Ugye említettem, amikor találkoztunk, hogy vannak… kötelességeim. De a veled töltött idő nem csak az interjúról szól. Valójában azért nem küldtem a válaszokat, mert beszélnem kellett veled. Az interjú ugyanis az újságba jó, de képeket szeretnének mellé illusztrációként. Valamint… a suliblogra fel kellene töltenem egy összevágott videót a meccsedről és az interjúról.
- És ez pontosan mennyi idő is?
- Nem tudom. Amennyi alatt elkészülünk. Reményeim szerint egy hétnél több időt nem vesz igénybe. A hónap végére el kell készülnöm a vele, de az interjút egy héttel előbb még le kell adnom. Valamint beszélnem kell a fotóssal, Alice-szel, hogy mikor ér rá.
Rivers a hajába túr, de végül megrázza a fejét és feláll.
- Az interjút vállalom. Elküldheted, megpróbálok rá normális válaszokat adni. A többit viszont nem. Elég annyi, amennyink van most is. Felejtsd el, szivi.
- Hé – állok fel megbántottan. – Ezt nem teheted! Szükségem van arra a videóra! Majd a te beosztásod szerint csináljuk. Kitalálunk valamit, ami mindkettőnknek jó! A tavaszi szünetben is csinálhatjuk!
Rivers a két kezét a vállamra teszi, hogy leállítson.
- Nem érted, Montgomery – közli. – Itt nincs olyan, hogy mi. Csak te vagy külön meg én. Hagyd abba a nyalást. Van barátnőm. És nincs időm.
- Ne nyugtatgass engem, oké? – rázom le a kezeit a vállamról. – Nem egy pitiző palotapincsi vagyok, aki a közeledbe akar férkőzni, hanem éppen a munkámat végzem, ha nem vennéd észre! Tönkreteszed az eddigieket, amiket elértem! Ha nem produkálok egy jó cikket vagy interjút, leválthatnak! Nem rég Nemrég kaptam ezt a posztot, ne cseszd el a vezetői posztomat a diáktanácsnál!
- Megint túlkombinálod a dolgokat. Beszélj Marcóval – mondja. – Én leszarom, csak hagyj ki ebből. És ne nyomulj.

2016. június 12., vasárnap

1. fejezet

Sziasztok Drágák!

Huszonegyen vagyunk és rendkívül hálás vagyok nektek. Minden kedves idetévedőt imádok és az, hogy megtiszteltek, hogy olvassátok a történetemet, az egyszerűen felemelő érzés, szóval nagyon köszönöm. A hobbimat, vagyis az írást mindig is szerettem, veletek azonban valami különleges értelmet ad az egész. Szóval I love my followers! És jó olvasást!

Ölel mindenkit,
BELLA


1.      fejezet

- Abigail Montgomery-t kérjük az igazgatói irodába! – Az iskolai bemondóból hallom, ahogy az igazgatói irodába kéretnek. Pontosan tudom, hogy mi miatt: enyhén szólva, kicsit rásegítettem Tanja Lincoln biciklis bukfencére, amikor is kilyukasztottam a biciklikereket szórakozásból. Minden álmom volt zakózni látni őt, amiért a pompomlány csapatban elérte a vezetői posztot. Velem volt versenyben és az, hogy összejött neki legyőzni engem, számomra teljes kudarcnak számított. A fél csapatot sikerült megvesztegetnem apróbb dolgokkal, erre ő beállít és tönkretesz mindent. De mivel sajnos kificamodott a bokája, én veszem át a csapatvezetői helyét és a valaha volt legjobb csapatot fogom összeállítani, terveim szerint. Na, persze csak akkor, ha a diri nem hiszi el azt, hogy tényleg benne volt a kezem. A suliban a tanár-diák kapcsolat megoszlik. Mialatt a diákok nagy része engem tart a gyönyörű és menő, ám mindenkin átgázoló fruskának, addig a tanárok a tevékenységeim, az apám jelentős támogatása és külsőm alapján, csak a „perfekt” szóval illethetnek. Ami nekem tökéletesen megfelel erről az oldalról. A diákok és évfolyamtársaim megnyerésén pedig majd igyekszem dolgozni. Nekem kell lennem a bálkirálynőnek, nem számít, hogy ez az első, mégis egyben az utolsó évem is itt. Nem számít más. Kell a siker, és bármire képes vagyok annak érdekében, hogy elérjem, amit akarok.

Amint megérkezem az igazgatói irodába, a férfi megkér, hogy foglaljak vele szemben helyet. Így teszek, és igyekszem a legbájosabb mosolyt felölteni az arcomra.
- Nos, Miss Montgomery, bizonyára hallotta, mi történt Miss Lincolnnal.
- Igen, Mr. Harris. Ugye Ön is úgy vélekedik efelől, hogy szörnyű? Szegény lányon látszott, hogy mennyire akarja ezt az egész megbízatást, amit magától kapott és az, hogy pont ebben az időszakban érte ez a csúnya baleset, eléggé korlátozzák őt a megvalósításban.
- Természetesen. Nos, remélem a pletykák nem igazak, mert akkor meg kellene bánnom, hogy inkább önnek adományozom ezt a posztot. – Úgy teszek, mintha meglepődnék és roppant hálás arckifejezéssel felállok a székemből, majd a kezemet nyújtom az igazgatónak.
- Ó, Mr. Harris! Ne aggódjon, nem fogja megbánni! Minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy a pompomlány csapat remekeljen az idei focimeccsen.
- Nem is vártam öntől mást, Miss Montgomery – ráz velem kezet, majd az ajtó felé int, hogy ideje távoznom. Még egyszer megköszönöm hát neki a nagylelkűségét, aztán a követező tanórámra igyekszem.
Mr. Roberts földrajzóráin el tudnék aludni. Csak beszél, beszél és beszél. Sosem hagyja abba, még a diktálást is félbeszakítja, hogy elmeséljen egy általa izgalmasnak, általunk inkább dögunalmasnak ítélt sztorit. Meglepő, hogy a harminc év feletti tanároknak mennyire unalmas és egyhangú az életük. Merem állítani, hogy Mr. Roberts lenne a középkorú férfiak között a legnépszerűbb, ha megválna attól a borzalmas barna nadrágtól, változtatna a lenyalt hajstílusán s megszabadulna a szemüvegétől meg a bajszától. A végzős lányoknál ő lenne a befutó. De visszatérve az órára, teljes megváltásnak hatott, amikor végre kicsengettek és tudatosult bennem, hogy sikerült végigülnöm negyvenöt kínkeserves percet földrajzon. Ebédidőre csengettek, ami általában fél órát vesz igénybe, azonban, mivel ekkor állnak a leghosszabb sorok a kajára várva, eszembe jut, hogy van tíz percem elintézni az interjúmat a focicsapat vezetőjével, a lányokat kábulatba ejtő Mike Riversszel. Csak látásból ismerem, de az évfolyamtársaim beszélgetésiből elkaptam néhány szófoszlányt, ami őt illeti, így, ha teljesen nem is, de nagyjából tudom, kivel állok majd szemben. Nem is Rivers miatt aggódom igazán, hanem amiatt, hogy le kell mennem a pályára. Mert labda közelében életveszélyessé válnak a dolgok körülöttem. Velem együtt. Szóval muszáj lesz jó messzire elkerülnöm a többi focistát, ha nem akarok megsérülni és úgy járni, mint Tanja Lincoln. Csak éppen labdával.
A diktafonommal együtt a pályára battyogok tehát és megvárom, míg véget ér a fiúk gyakorlása. Néhány perccel később Rivers a pólójával a nyakában jön kifelé és úgy sétál el előttem, mintha ott sem lennék. Még csak felém sem néz. Gyorsan utána eredek, és az útjába állok, mire felvont szemekkel kezd el bámulni rám.
- Helló, Abby Montgomery vagyok, a pompomlánycsapat vezetője és a diáktanács alelnöke – nyújtom a kezem, de ő csak furcsán néz rám; nem rázza meg. Inkább leengedem magam mellé és igyekszem nem lohasztani a lelkesedésemen.
- Remek. – Megpróbál kikerülni, de ismét elé állok.
- Igen, az. Járnak ezekhez a posztokhoz kötelességek is, az egyik pedig az, hogy interjút készítsek veled.
- Figyelj, baby, nekem erre nincs időm. Marco biztosan szívesen ad választ a kérdéseidre. Sietnem kell – nyomatékosítja a szándékát. Megint bepróbálkozik azzal, hogy elmegy, azonban én ennél kitartóbb vagyok. Nekitámasztom meztelen felsőtestének a tenyerem, így marasztalásra bírva őt. Meglepődik a mozdulatomtól és hátrál néhány lépést.
- Nézd, nekem sincs erre időm, van egy csomó más dolog, amivel foglalkozhatnék, de mégis itt vagyok. Eljöttem ide, hogy megkeresselek, vártam rád tíz percet, lekéstem az ebédemet, mivel már húsz perce állok itt, mert szórakozol velem, szóval nem fogadok el nemleges választ. Nem érsz most rá? Oké! – Magamhoz rántom a karját és a tollammal ráfirkantom a címemet. – Legyél itt ötre, különben nem állok jót magamért! – fenyegetem, majd egy kecses mozdulattal hátat fordítok neki és lelépek. Magamban azért reménykedem benne, hogy nem lőttem túl a célon és eljön. A szüleim nem lesznek otthon, szóval ez egy remek alkalom lenne az interjú megírásához.
~§~
Az ötödik órámról való kicsengetés után az udvarra igyekszem. Azt tervezem, hogy a szünetben gyorsan összeállítom a kérdéseket, amelyeket majd fel szeretnék tenni Riversnek, ha ott tartunk. Legnagyobb meglepetésemre egy c-s állja el az utamat, amint az udvarra készülök menni. Felvonom a szemöldököm és tüzetesen végigmérem a lányt. Körülbelül velem egyforma magas, és hullámos, barna haj keretezi arcát.
- Mit akarsz? – kérdezem, és az órámra pillantok, jelezve, hogy nem éppen a legjobbkor jött.
- Én csak… hát…
- Kinyögnéd még ma? Jobb dolgom is van – közlöm vele kegyetlenül.
- Bocsi – szólal meg végre, majd a tárgyra tér. Közben barna szemeivel engem bámul. – Úgy hallottam, tagokat keresnek még a pompomlánycsapatba, és, mivel te vagy a vezető, azt hiszem, nálad kell leadni a jelentkezést. – Kisimulnak a vonásaim, gondolatban pedig jól fejbe ütöm magam. Kedvesnek kell lennem, ha azt akarom, hogy bálkirálynő lehessek. És oda az egyenes út a pompomlányokon keresztül vezet. Magamra öltök tehát egy ragyogó mosolyt, és kedvesebb hangnemben válaszolok az ismeretlen lánynak.
- Ne haragudj az előbbiért – sóhajtok. – Rossz napom van. Mi a neved?
- Cora Marin.
- Nos, Cora, holnapután lesz a meghallgatás, felírlak a listára és meglátjuk, mit tudsz. Gondolom, a szabályokat olvastad a neten. Egyébként Abby Montgomery vagyok, ha még nem ismernél.
- Tudom, ki vagy – mosolyog rám a lány. – Bocsi a zavarásért, csak ennyit szerettem volna. Akkor a csarnokba jöjjek szerdán háromra? Azt nem tudod, hogy gyakorlásra ki lehet-e kérni?
- Igen, ahogy mondod. Ki lehet bérelni, de arról Mrs. Goldfield gondoskodik. Sok sikert akkor – intek Corának, majd folytatom az utam az udvar felé. Ha elég gyors vagyok, a maradék tíz percben még meg tudom írni a kérdéseket piszkozatként. Mondjuk, az igaz, hogy elég merész lépés volt úgy odamenni Rivershez, hogy a húsz kérdésből csupán hét van meg, de rögtönöztem volna. És különben is, nem lett volna elég a rendelkezésünkre álló idő a teljes interjú lebonyolításához.
Választok egy üres padot, majd leülök. A jegyzetfüzetembe lefirkantok néhány további kérdést a megírtakhoz. Az első öt a fociról szól, a második öt a család részről, a harmadik ötöt a kapcsolatairól írtam, az utolsó rész pedig a szabadidejéről. Lehet, hogy majd változtatok a sorrenden, azt még nem döntöttem el. Persze sokkal egyszerűbb lenne, ha elküldeném a kérdéseket neki facén, azonban át kellett őt hívnom, mert illusztrációt is kértek hozzá, a netes bejegyzésben pedig kisvideót kell közzétennem. Hát, a munkámat nem könnyítik meg, az biztos. De még mindig jobb Riversszel „átvészelni” ezt az egészet, mint az évfolyamunkra járó Nicole Clauddal. Szerintem a szünetek között csajbunyó lett volna közöttünk. Olyannyira rossz a viszonyunk, hogy nem bírunk öt percet sem egymás mellett háború nélkül. Azon gondolkodtam, hogyha a harmadik világháború az én és az ő viszályomról szólna, kihalna az emberiség. Nem állapot, ami köztünk van, ez tény és való, de, ha ő nem akar javítani a kapcsolatunkon, én miért fáradozzak? Ha ő nem akar, akkor úgysem jönne össze. Elsőnek pedig tutira nem fogom beadni a derekamat. Amíg nem látom, addig jó. Aztán pedig jobb, ha fut, mert, ha utolérem, egyenként tépem ki azokat a vörös hajszálakat.

~§~

Apa visz haza az iskolából a hetedik órám után. Éppen egy konferenciáról érkezik, így könnyedén fel tud venni a sulinál és haza tud dobni, mielőtt még a másikra kellene indulnia. Semmiségekről beszélgetünk a hazaúton, elmondja, hogy milyen büszke rám, amiért ekkora sikerem van itt is. Majd közli, hogy csak későn ér haza, mert anyuval a konferencia után el kell utazniuk valahová, az út az körülbelül egy órás, meg, hogy sok dolguk van. Ne várjam meg őket a vacsival.
Amint hazaérek, felsietek a szobámba. Olvasok kicsit, eszek egy gyümisalit, majd elköszönök apától és beváltom az ígéretem, miszerint átmegyek a szomszédba Mrs. Fieldshez és kifizetem neki anya nevében a most a nappalinkban díszelgő, gyönyörű azáleákat. Na, persze ez csak negyed órát vesz igénybe a kávémeghívásával együtt, így ki kell találnom, hogy mi a fészkes fenét fogok csinálni öt óráig.

2016. június 4., szombat

Prológus

Sziasztok! 

Huh, nem tudom, mit kéne írnom így bevezetőnek. Talán elég lesz annyi, hogy nagyon köszönöm a feliratkozásokat és, hogy ez a verseny ennyire jól alakult. A blogom felavatását jelentette ez és nem gondoltam volna, hogy ennyien jelentkeztek és ennyi csodálatos író, bloggerina van közöttetek
Meghoztam a DQ prológusát, remélem tetszeni fog! És ezúton is szeretném megköszönni barátnőmnek és egyben az én best bétámnak, hogy megint kitett magáért és áldozott rám a drága idejéből. Nélküle most nem publikáltam volna. 

Jó olvasást! 

Prológus

Mindannyian meg akarjuk tudni egyszer, hogy miért jöttünk a világra. Hogy mi az életcélunk; hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy az álmaink ne csupán csak álmok maradjanak. Az emberek bonyolultak. Csak mennek, csak mennek és mennek, és, ha látnak valamit, azonnal ötletet kapnak valamihez. Egy ötletet nem lehet csak úgy kölcsönvenni. Az emberek utánozzák egymást, ami bizonyos szinten normális is, hiszen ebből tanulunk. Egészen odáig normális, míg ők maguk el nem felejtik ezáltal a saját céljukat.

Nekem sose volt célom. Éltem az átlagos kis gimnazista életemet, miközben a szüleimtől mindent megkaptam. Pénz? Nem probléma. A suli dívájaként vonultam végig a folyosókon és akár csak a filmekben, amikor beléptem az ajtón, minden szempár rám szegeződött. Bármi lehettem volna. Bárki. És talán mások gonoszságnak tartanák azt, hogy szinte élveztem, amikor mást szenvedni láttam. Amikor a béna kis stréber, Lauren McCartney magára borította az egész menzaasztalt, a többiek egy darabig néma csendben bámultak. Mintha nem tudták volna felfogni, hogy mi történt. De én láttam. És fel kellett állnom az asztaltól, mert féltem, hogy a nevetésem töri meg csendet. Elképesztő érzés volt tudni, érezni azt, hogy amikor körülnézel, tudod nincs is hozzád fogható. Nincs nálad gazdagabb, nincs nálad csinosabb, nincs nálad menőbb. Semmiért nem kellett aggódnom, hiszen mindent megcsináltak helyettem, talán épp csak a bilit nem tolták a seggem alá.
Aztán jött a végzős év. Remek tanuló voltam végig, mégsem tartott senki strébernek. És még így is túl keveset mutattam magamból. Nem volt merszük egy rossz szót sem szólni, hiszen tudták, hogy elég lett volna egy szavam és a sorsuk meg van pecsételve az intézményben. Az összes iskolában megfeleltem, ahová jelentkeztem. Yale, Brown, Harvard, Oxford, Stanford. Egy cseppet sem izgultam a felvételin. Mindig magabiztos voltam. Tudtam, hogy sikerülni fog az érettségim, tudtam, hogy sikerülni fognak a nyelvvizsgáim. Igen. Egészen addig minden tökéletes volt, amíg a szüleim nem jelentették be a végzős évem kezdetén, hogy Virginiába költözünk és az utolsó évi tanulmányaimat a Thomas Jeffersonban végzem. Szóval így kezdődött, hogy egy teljesen új iskolába kerültem az utolsó évben. A szüleim meg sem kérdeztek, pedig simán maradhattunk volna, míg leérettségizem. De nem...
Természetesen az új suliban ismét népszerű lettem és rengeteg barátra tettem szert. Ez azonban csak egyetlen hónapig tartott, az oda járó diákok csak úgy nevezték a hónap elejét ebben az esetben, hogy „próbaidőszak”. Amikor mindenki megismeri a másikat. Jelen pillanatban engem.

Ezt pedig meg is tették; megismerkedtek velem. És mindaz, amit a régi gimimben felépítettem, mindaz a hatalom, amit magamnak megszereztem, úgy tűnt, mintha egy szempillantás alatt a semmibe veszett volna. Nem voltak igazi, csupán látszatbarátaim, akik abban reménykedtek, hogy általam ők is feljebb léphetnek egyet azon a bizonyos ranglétrán. Inkább volt szemét, mintsem menő a stílusom. Hiába voltam itt is népszerű, az emberek másképp néztek rám. Talán, mert még nem ismertek igazán. És egyedül ültem ebédnél. Mégis ennyi idő után elhatároztam, hogy változtatni fogok. Változtatnom kell. Nem csak magam miatt, hanem a Diamond Queen bálkirálynői koronáért is. Ez lebeg a szemem előtt. Vajon képes lehet egy – mások szerint – ízig-vérig romlott lelkű lány csupán négy hónap alatt megváltozni? Háááát… öhm… nem. De azért megpróbálom



2016. május 29., vasárnap

Új design, új karakter

Sziasztok!

Mint láthatjátok, kérésetekre megújult a blog. Szerintem előnyösebb ez a design és jobban is illik a történet hangulatához majd. A főszereplőmet eziádig Sasha Pieterse testesítette volna meg, ám a fejléckészítés közben ráakadtam a mappámban Shayre, így ő is változott, pont, mint a karaktereknél. Remélem, tetszik a megújulás és számíthatok rátok a történet folyamán! 

Ölel titeket,
Bella

2016. május 26., csütörtök

Meglepik + hírek

Drága Olvasók! 

Három közölnivalóm és egy kérdésem lenne ebben a bejegyzésben felétek és remélem, nem haragudtatok meg nagyon, hogy ennyi idő múltán teszek közzé okleveleket, meglepiket. Az oklevelek sikeresen elkészültek, megtekinthetitek a bejegyzés további részében és a meglepiknél láthatjátok a helyezettekhez mérten járó díjakat, amelyeket úgy kaphattok meg, ha megdobtok egy e-maillel (jade.thirwall.48@gmail.com) június 5-ig. Várok minden jelentkezőt és helyezettet! Aki esetleg kérdéssel küszködne ezzel kapcsolatban, írjon rám facen, e-mailben vagy pedig komiban. 

A prológus a napokban fel fog kerülni az oldalra, remélem, sok olvasót megfog majd és sokaknak tetszeni fog! Persze kommentben majd hagyhattok megjegyzést, hogy tetszik-e vagy sem. :))) 

Tehát most, hogy letudtuk ezt a három közölnivalót, kíváncsi vagyok, hogy igényeltek-e a történethez a későbbiekben vagy ismerkedésnek most (^-^) egy csoportot? Kirakok egy közvélemény-kutatást az oldalra, hogyha érdekelne titeket a dolog vagy, ha nem, akkor vissza tudjatok jelezni. Ha még nincs rá igény, semmi baj, van még nap, többször felhozom majd akkor a történet folyamán a témát.

A további bejegyzéseknél megtekinthetitek a nyereményeket, melyekért e-mailben július 5-ig lehet jelentkezni!